1. rész - A 'mosodás' srác

Sziasztok! Sikerült bepötyögnöm az első részt. Remélem, hogy tetszeni fog nektek, és olvasni fogjátok a részeket. Nagy tervem van ezzel a bloggal, szóval próbálom kihozni magamból a legtöbbet. =)

"Az élet gyakran úgy tervezi, hogy mindketten egy időben legyünk ott, ahol mindkettőnknek valami nagyon fontosat tartogat."

                                                                                                           
       

     -... csak azt szeretném kérdezni, hogy merre találom a színház épületét... - szólok oda másodszorra a recepciósnak, aki a mutatóujját fenntartva jelzi, hogy várjak egy pillanatot.
     -...igen, hölgyem... ebben az esetben kérem beszéljen az igazgatóval... az egyetem weboldalán megtalál minden fontos információt... nagyon szívesen, a viszont hallásra! - csapja le a kagylót a szőke, 26 év körüli szőke nő, és rám néz - Sajnálom, bolondokháza van itt... mindenki értetlenkedik, és mindenki telefonon keresztül akar bejelentkezni... a szülők még rosszabbak...
Én is telefonon jelentkeztem be egy hónappal ezelőtt, vajon akkor is ennyire ki volt bukva?
     -Mit is kérdeztél az előbb? - zökkent ki gondolatmenetemből.
     -Hogy me...
     -Ja igen - nevet - Északnyugat felé, de gondolom ezzel sokat nem mondtam el - kuncog az értetlen arcomat látván.
     -Hát nem - motyogom.
     -Akkor hívok valakit, aki el tud kísérni az épülethez - feláll, és lassan elhagyja a pultját - Kérlek figyelj a telefonra, amíg vissza nem jövök - szól hátra.
Mi? Hogy én? Vajon komolyan gondolta?!
Egyet lépek a pulthoz, és rátámaszkodom, mialatt azért imádkozom, hogy senki ne hívja az egyetemet.
Csörr.Csörr.Csörr.
Hurrááá!
     -Jó napot kívánok, Kalifornia-i Egyetem, miben segíthetek? - kérdem mézes-mázos hangon annak ellenére, hogy most legszívesebben inkább ordítanám, hogy: NEM TUDOM MI A VÁLASZ, BÁRMI IS A KÉRDÉS!
     -A tegnap telefonáltam - még nem is köszön(!) - és elfelejtettem megkérdezni, hogy ha a lányom esetleg csak második félévtől tudna járni az egyetemükre, akkor az nagy gondot jelentene-e? - kérdi egy kétségbeesett női hang.
     -Hát... öhm... esetleg vissza hívna ké... - nem tudom befejezni, ugyanis a recepciós lány kikapja a kezemből a kagylót és suttog egy gyenge 'Köszi'-t, mivel sokat nem segítettem, azért azt valljuk be.
     -Helló! Te vagy az, aki a színház épületét keresi? - kérdezi valaki mellettem.
     -Szia.. igen, asszem - válaszolok összezavarodva, és a lány blúzára tűzött névtáblára nézek, amin egy kézzel firkantott Lucy áll, és mellette egy csillag.
     -Lucy Star vagyok - nyújtja felém a kezét.
     -Sophia Henderson - mosolygok, és kezet rázunk - Így érthető a névtáblád - utalok a csillagra és a vezetéknevére.
     -Igen - nevet - Akkor? Mehetünk? - tér vissza a lényegre.
     -Mehetünk!
Az út a színház épületéhez kissé hosszas, de sikerül elbeszélgetnünk az időt. Lucy kicsit mesél az itteni életről, hiszen ő már másodéves lesz, és minden zegzugot ismer.
Egy ötpercre magára hagyom, ugyanis elintézni valóm van a színészetin.
     -Még nem is mondtam, de én is ezen a szakon vagyok - szól egyből, ahogy a látóterébe kerülök.
     -És? Milyen? - érdeklődöm csillogó szemekkel.
     -Nagyon jó! Az egész egy móka, persze ha szereted ezt csinálni. Sokat lehet tanulni, nagyon jók a tanárok is! - áradozik kezeivel kapálozva. Majdnem le is üt, de gyors reflexemnek köszönhetően kikerülöm a csapást. Huh.
Lassan vissza érünk az egyetem fő épületéhez, ahol leülünk egy padra tovább csevegni.
     -Hova valósi vagy? - kérdi és rám néz.
     -San Francisco-i, és még soha nem voltam itt, L.A.-ben, szóval nagyon nehezen igazodom el... - nevetni kezdek saját magamon.
     -Hozzá lehet szokni, én Chicagoból jöttem, és ugyanúgy jártam, mint te. Senkit nem ismertem, na meg azt sem tudtam, hogy mi hol van... de úgy másfél év után már eléggé hozzá lehet szokni a nagy nyüsgéshez - kacsint mosolyogva.
     -Majd kiderül, hogy én mennyi idő múlva szokom hozzá ehhez az egészhez...
     -Uhh, már ennyi volna az idő? - néz az órájára - Rengeteg dolgom van még... sajnálom, de mennem kell - fordul felém szomorkásan.
     -Rendben... szerintem még fogunk találkozni! - kacagok, mire ő is.
     -Abban szinte biztos lehetsz!
Kezet rázunk, és Lucy vissza megy az épületbe, ahol fogadom, hogy most is telefonál a recepciós csajszi...

Fél óránál többet gyalogoltam hazáig... azt hiszem az egyetem első napjától fogva busszal fogok közlekedni!
Táskámból elő kotorom a kulcsomat, és kinyitom a bejárati ajtót, amit be is csapok, ahogy beérek a lakásba.
     -Miáu - szalad felém George, a macskám.
Mosolyogva elkezdem simogatni, ő pedig dorombolva dörgölőzik a lábaimhoz.
     -Tudom, hogy csak azért csinálod, mert éhes vagy! - szólom le kacagva, és a konyhába megyek, hogy enni adhassak neki.
Még friss vizet is töltök a tálkájába, majd lehúzom a cipőmet, és elterülök a kanapén.
A lakás még eléggé üres... a szüleim szerencsére kisegítenek mindennel. Ők fizetik az egyetemet is, és ők fogják küldeni a pénzt az új bútorokra.
Egyelőre a konyhában van egy kisebb asztal, meg egy szék. A szobám az üres, csak a ruhákkal teli bőröndjeim heverésznek ott a ruhásszekrényt helyettesítve. A nappaliban van egy kanapé, amin most éppen pihenek. Az előszobában pedig a cipőim. Ennyi. Szóval tényleg ráférne erre a putrira egy berendezés.
De mindent sorjában...
Összepakolom a szennyeseimet egy kisebb kosárba. Teszek még magamhoz mosóport, meg öblítőt.
Muszáj lemennem a mosodába...
Kiürítem a táskámat, és csak a pénztálcámat hagyom benne, mivel másra úgysincs szükségem, na meg unaloműzőnek egy könyvet is belepakolok.
Még kicserélem George almát, azzal magára hagyom macskámat.
A kosarat az ölemben viszem, rajta az almos zacskóval, amit szerencsésen az utolsó lépcsősornál el is ejtek.
Puff.
A zacskó természetesen kiszakad, ahogy földet ér, és szét szóródik mindenüvé.
     -Remek... - motyogom magamnak.
Nagy kérdésekkel a fejemben keresem a választ, hogy még is hogyan fogom eltüntetni George piszkos homokját, amikor meglátok egy seprűt a lépcső alatti kis helyen.
Gyorsan a kezembe veszem, és pár másodperc alatt összeseprem egy kupacba a kaki darabkás, vizelettől összetapadt homokot.
Ahol seprű van, ott szemeteslapátnak is kell lennie! - mondta annak idején nagyapám, amikor 5 évre rá nagyanyám halálakor takarítani kezdett. (És tényleg volt szemeteslapát!)
Tehát e mondás alapján elkezdtem keresgélni a szemeteslapátot, de SEHOL NEM TALÁLTAM!
Barátnőm ilyenkor csak annyit mondana, hogy : F*ck logic! - és teljesen igaza lenne...
Mérgemben megfogom a seprűt, és a homok kupacot beseprem az egyik sarokba, oszt jó napot!

Ahogy beérek a mosodába, kissé meglepődve veszem észre, hogy mindegyik mosógép működik, vagyis az összes foglalt! Dehát, hogy lehetséges ez?
Sajnos a választ a kérdésemre nem kapom meg, helyette csak egy üres helyet találok az egyik padon, ahova leülök és elkezdek olvasni.
Szinte minden percben felfigyelek félszemmel, de egyik gép sem akar leállni. Azt hiszem, hogy ha így folytatom, kancsal leszek a jobb szememmel...
Negyed órára rá megütöm a jackpotot, ugyanis kerül egy üres gép. Gyorsan oda szaladok, leteszem a földre a kosaramat és felnyúlok a felső mosógéphez, hogy bedobjam az első adag ruhát. Lehajolok, majd felegyenesedem, és mehetett az újabb adag. Ez addig ment így, amíg el nem fogytak a ruháim.
     -Mi a fenét csinálsz? - szólok rá egy srácra, aki nagyban pakolja be a cuccait az enyémek közé.
     -Nem is tudom... mit szoktak csinálni egy mosodában? Krikettezni? Szerintem nem... - mondja nevetve.
Egy kicsit azért rosszul esett ez a kijelentése...
     -Tudom, hogy mit szoktak csinálni a mosodában, de nem kellene a ruháidat az enyémek közé tenned!
     -Micsoda? Miért tenném az én cuccaimat a tieid közé? Én nem tettem a... - és itt elhallgat, mert észre veszi, hogy de, még is az enyémek közé pakolt.
Egy ideig csak nézzük egymást, végül egyszerre kezdünk el kacagni, de úgy, hogy páran ránk is néznek, hogy normálisak vagyunk-e.
Igen, hölgyeim és uraim... azok vagyunk... legalábbis ÉN az vagyok!
Mindkettőnken leesett, hogy mialatt az egyikünk pakolta a saját ruháit, addig a másik lehajolt az újabb adagért. Eszméletlen, igaz? Heh.
     -Sajnálom - kéri a bocsánatot, miután lenyugodtunk. Elkezdi kiválogatni a saját szennyeseit a gép belsejéből.
     -Semmi baj - legyintek jókedvűen - De nézd csak, ott egy üres, rád váró gép! - mutatok egy közelire kuncogva.
Hálásan megköszöni és tovább áll.
Elintézem a mosógépet, megetetem némi apróval, azzal leülök és tovább olvasok addig, amíg valaki meg nem zavar.
     -Ne haragudj, hogy csak úgy ide rontok, de nincs jobb társaságom... a 40 év fölötti nők nem az én hatásköreim - utal nevetve a körülöttünk ülőkre suttogva.
Természetesen hangos kacagásba kezdek, de már meg sem lepődnek ezen az itt lévők.
     -Honnan tudod, hogy nem vagyok 40 év fölötti mama? - kérdezem fülig érő mosollyal.
     -Tudtommal nem ilyen szépek a khm... 40 év fölöttiek... tehát ha nem műtetted át magad, akkor te igazából 20 év körüli kell, hogy legyél - vigyorog 500 wattos mosolyával.
     -Kereken 20 - bólintok meg nem szűnő mosollyal - És te?
     -Egy évvel idősebb volnék - válaszol komolyan.
Egy ideig vissza tudom tartani a nevetést, de végül úgy is kitörik belőlem harsányan a komoly arca láttán.
A titokzatos idegennek üzenete érkezett, amit megnéz és rám pillant.
     -Sajnos mennem kell... de jövök vissza, mert hát nem hagyhatom itt a ruhákat... esetleg ha nem találnálak már itt, akkor megadnád most a telefonszámodat? - kérdezi mosolyogva.
     -Pfú... most költöztem ide San Franciscoból és még nem tudom kívülről az itteni számomat... - válaszolok szomorkásan.
Szó nélkül előveszi a pénztárcáját, ki vesz belőle egy egy dollárost, és végül a kabátzsebéből egy tollat... elkezd rá firkantani valamit.
Kíváncsian lesem, hogy mit csinál, de mielőtt rá jöhetnék, addigra átnyújtja az egy dollárost.
     -Akkor itt az enyém - vigyorog - Tudom, hogy számodra kicsit fura, mert te kell majd felhívnod, de ne legyen az - kacsint.
     -O...oké - nyögöm ki végül meglepetten.
     -Várom a hívásod! A viszont hallásra - mosolyog, és elmegy.
Egy ideig még fura fejet vágva nézem a pénzt, majd elteszem azt.
Mialatt várakoztam a ruháimra, nem tudtam az olvasásra koncentrálni, mert abban reménykedtem, hogy a titkos idegen, akinek még a nevét sem tudom, és ő sem az enyémet, időben visszatér.
De miután már öt percet pluszba vártam a vizes ruhákkal, haza mentem.
Holnap valamikor felhívom, akármilyen fura is lesz a helyzet...