2014. március 8.

5. rész - Első nap! Mosolyooogj!

Sziasztok! Nos, eldöntöttem, hogy szombatonként fogok feltenni részeket :) ... és próbálom ezt az időt betartani, hogy ne vasárnap legyen belőle... vagy egy másik nap :D Remélem mindenkinek tetszik az új design, mert én imádom *-* :D Ja és bővülni fognak a szereplők :)
Boldog Nőnapot minden kedves csajszi olvasómnak :)
Akkor... jó olvasást ^^




           "Ha tehát megakarod szerettetni magadat az emberekkel (...): mosolyogj!"





Első nap! El sem hiszem... végre ennek a hétfőnek is eljött az ideje! Próbálom kiélvezni ezt a hétfőt, ugyanis lehet, hogy nem mindegyik hét elején leszek ilyen friss és üde... mert, hogy az emberek többsége utálja a hétfőt! Köztük én is... néha...
Tehát eldöntöm, hogy ma mosolyogni fogok, de sokat! Igaz, hogy George próbálja a tervemet romba dönteni azzal, hogy rápisikál a kikészített ruhámra, mivel az alom nem tiszta és ezt a drága George nem szereti, tehát engem büntet, amiért elfelejtettem kicsérélni a homokot. Viszont! Még ez sem veszi el a kedvemet.. mosolyogva a hüvelykujjam és a mutatóujjam közé csípem a megalázott ruhámat, végül a mosógépbe dobom.
     -Ki lehet mosni - rántok egyet a vállamon és kezet mosok.
Szóval ezek után kicserélem az almot, enni és inni adok Georgenak. Most jövök én! Rendbe szedem a hajamat, smink (ez alatt csak szempillaspirált értek), és felöltözöm egy csinos sárga-fehér ruhába.
Teljesen nyárias hangulatom van, az idő odakint egyszerűen csodálatos, ami még egyet dob a jó kedvemen.
Közben bepakolok minden fontos tárgyat a válltáskámba, végül megnézem, hogy hány óra. Van még úgy tíz perc a busz érkezéséig, tehát indulok is.
     -Szia George! Légy jó, és lehetőleg ne játszodd azt, amit a rajzfilmekben szoktak a macskák, hogy mire hazaér a gazdi, szembesülnie kell egy miniatűr harmadik világháborúval, oké? - mondom neki kedvesen. Ahhoz képest elég értelmes fejet vág... minden esetre, kíváncsi vagyok, hogy délután mi fog fogadni...
Nyomok egy búcsúcsókot a fejére és ott hagyom a számára óriási lakásban.

A buszra négy percet várok (számolom!). Mikor felszállok, rámosolygok a buszsofőrre, illedelmesen köszönök, kifizetem az utat, és helyet foglalok a még eléggé üres emberszállítón.
Egy bő negyed óra után már az egyetem buszmegállójánál vagyunk, ahol le nem lankodó mosollyal és extra érdeklődéssel szállok le a buszról, de hirtelen megfordulok.
     -Kisasszony! - szólít a sofőr a bajsza alatt mosolyogva - Ön új itt, igaz? - kérdi.
     -Igen - bólintok.
     -Ha szeretne, ígényelhet bérletet, sokkal olcsóbban úszná meg pénzileg - tudatja velem kedvesen.
Közben félre állok az ajtóból, hiszen az egyetemisták még ma le akarnak szállni a parfümöktől és izzadságszagoktól bűzlő buszról (köztük én is!).
     -Hol lehet ezt kérni? - teszek egy lépést közelebb a sofőrhöz.
     -Menjen csak el az állomásra, ott mindent elintézhet! - valamit felém nyújt.
     -Nagyon szépen köszönöm! - elveszem a kettőbe tűrt, kék kemény lapot - Viszont látásra! - azzal én is leszállok a buszról. Friss levegőőő!
Amíg a színi épület felé tartok, a sofőr által kapott lapot nézegetem, ami egy naptár, ha kinyitom. Kívül pedig minden információ feltűnik, köztük a buszállomás címe is. Ha nem felejtem el, akkor a közel jövőben el is megyek a megadott címre! Csak ne felejtsem el!
     -Sophie! - kiáltja egy eléggé ismerős hang. Megpördülök, és megpillantom Lucyt.
     -Helló Lucy! - köszönök mosolyogva.
     -Kíváncsi vagy az első napra? - érdeklődik jókedvűen.
     -Hú, nagyon!
Elindulunk együtt, de vissza kell fordulnom, hiszen Lucytól megtudtam, hogy el kell kérnem az órarendemet a titkárságról. Remek!
Hat perc múlva kilenc óra, de én még csak most érek be az információshoz. Ugyanaz a nő ül a pult mögött, mint amikor utoljára voltam itt.
     -Jó napot kívánok! Az órarendemet szeretném elkérni, ez hol lehetséges? - szólalok meg.
   -Szervusz! - hirtelen felnéz rám, majd vissza a számítógép monitorára, és újra rám. Elmosolyodik - Kivételes eset, de nálam - kacsint szép fogsorát megmutatva - A nevedet, kérlek...
     -Sophia Henderson...
     -Egy pillanat és nyomtatom is - azzal újra a monitort bámulja és ügyködik valamit a billentyűzeten.
Míg várok, jobban megfigyelem az épület belsejét, és megállapítom, hogy XX. századi stílusú.
     -A XX. században épült? - kérdezem felfele nézve.
     -Áh, nem... csak olyan stílusúra építették, mivel abban a században alakult ki a színészet, a film, meg ezek - tudatja velem azt az információt, amit már tudok.
     -Értem... - mosolyodom el a tátott szájuságból.
A további nézelődésemet a nyomtató csendes hangja szakítja félbe, majd az információs nő, aki átnyújtja a lehajló lapot. Elveszem, köszönök, és gyors léptekkel sietek a színi épülethez.

Nagy szerencsém van, ugyanis amikor beérek a huszonhármas terembe, egy tanár sem szídja le a fejem a sárga földig, hogy miért kések el az első napon... Huh...
Az osztályterem nagyon tetszik! Az egyik felében van egy kisebb színpad, előtte pedig csak székek, ahol már elég sokan ülnek. A falokon különböző maszkok vannak. Mindegyik más-más arcot vág. Van még néhány plakát is, képek, egy-két díszlet a terem jobb felében.
Amikor belépek és csattan az ajtó, páran hátrafordulnak (mivel a bejárat háttal a székeknek van), végig néznek rajtam, és utána már folytatják is a miattam abbahagyott beszélgetésüket.
Kinézem magamnak a hátsó sort, ahol senki sem ül, és helyet foglalok.
     -Jó napot a hölgyeknek, uraknak! - ront be az a férfi, aki a felvételin is ott volt. Mindenki végig nézi, ahogy a színpadra áll, és várjuk a folytatást - Mint tudjátok, Donald Gilbert vagyok, és én fogom tanítani nektek a színészetet - mondja el mosolyogva - Arra gondoltam, hogy kezdhetnénk az első órát egy bemutatkozóval... mindenki elmondja a nevét, honnan jött, miért szereti a színészetet és így tovább. A végén még én is felteszek egy-egy kérdést az illetőnek. De előbb elmondok néhány dolgot magamról... Negyven éves vagyok, Seattleből költöztem ide már több, mint huszonöt éve. Tizennyolc éve vagyok tanár itt, szóval nem kezdő.
Erre páran felnevetünk.
     -Na de akkor ki szeretné kezdeni? - kérdi, miközbe lesétál a színpadról és helyet foglal egy széken az első sorban.
     -Én! - emeli fel a kezét egy srác, aki közben hátra dobja a fejét fedő kapucnit. Két-három lépés és a figyelem központjában is van.
    -Thomas Miller vagyok, Santa Monicából jöttem ide, és ide is költöztem - nagyon természetesen beszélt... mármint, nem volt látható és érezhető az izgulása - Azért választottam a színészetet, mert egyszerűen gyerek korom óta oda vagyok érte... rengeteg olyan családi videó van otthon, ami mindezt bizonyítja. Szeretem előadni magamat - mindenkivel tartja a szemkontaktust. Amikor rám néz, elmosolyodik, mivel én is azt cselekszem.
    -Pontosan hány éves korodban nyilvánult meg benned, hogy színész szeretnél lenni? - teszi fel kérdését Mr. Gilbert.
     -Pontosan... - itt elgondolkodik - Hét évesen - mondja büszkén.
     -Rendben... akkor kérünk egy meghajlást és jöhet a következő.
Thomas engedelmeskedik, mi pedig megtapsoljuk.
Míg a helyére baktat, senki sem jelentkezik, hogy ő menne ki, ezért bevállaltam a második helyet.
     -Sophia Henderson vagyok, San Franciscóból költöztem ide Los Angelesbe. Ahogy Thomast is - itt ránézek és egymásra mosolyodunk - úgy engem is már gyerek korom óta vonzott ez a műfaj... Kilenc vagy tíz éves lehettem. Imádom a színpadot! Csak gimnáziumos éveim alatt volt alkalmam járni színjátszó szakkörre, és egyszerűen imádtam egy - idézőjelesen - másik ember bőrébe belebújni. Teljesen más világba csöppenhettem bele! - mesélem vidáman hol a társaimra, hol Mr. Gilbertre nézve.
     -Hm... - bólogat a tanár - Miért pont Los Angelest választottad?
    -Úgy gondoltam, - és most is - hogy itt sokkal nagyobb az esély, hisz ez Los Angeles! - itt mindenki nevet - Meg amúgy is nagyon oda vagyok ezért a gyönyörű városért! - fejezem be egy nagy nagy mosollyal.
     -Rendben, Sophia, köszönjük! - mondja, és megtapsol mindenki, ahogy meghajolok.
     -Jó voltál! - vigyorog rám Thomas, amint elsuhanok mellette.
Épp a következő megy ki, amikor valaki lecsüccsen mellém. Thomas az.
     -Miért húzódsz így hátra? - kérdi az utolsó sorra célozva.
     -Szeretem itt - válaszolom egy vállrándítással.
     -Nem ismersz senkit, mi? - ismét fejére hajtja a kapucnit.
     -Nem igazán... és te? - nézek a színpadon álló lányra, de egyáltalán nem figyelek arra, hogy mit mond.
     -Én sem... de eléggé jó vagyok barátkozás terén - vigyorog rám. Kissé lecsúszik a széken és karba fonja kezeit.
     -Jó neked... én jobban szeretem azt, ha mások jönnek hozzám ismerkedni...
   -Akkor én vagyok a te embered! - mondja és mindketten felnevetünk, de el is hallgatunk, hogy ne zavarjuk a bemutatkozós órát.
     -Akkor ismerkedjünk... Thomas Miller - nyújtja ki kezét.
     -Sophia Henderson... örvendek - kezetrázunk egy-egy halk kacaj kíséretében.

Miután mindenki lejárt a bemutatkozással, Mr. Gilbert elmagyarázta, hogy az első félévben miket fogunk tanulni. Beszélt a színészet történelméről és végül feladott egy olyan házi feladatot, miszerint egy két oldalas esszét kell írnunk a kedvenc színészünkről. Választhatunk a mostani színészek és a múltbéli színészek között is. Az esszé leginkább a mi véleményünket kell, hogy tartalmazza.
Most három óra után kapunk fél óra kajaszünetet, aminek mindenki örvendezik, hiszen az osztály felének a hasa már javában koncertezik. Hallottam ám egyet kettőt! Hahaha!
Tehát Thomassal együtt megcélozzuk az ebédlőt, ami nem messze van a színi épületétől. Miután veszünk némi ennivalót, keresünk egy csendes helyet, ahol nem vihorásznak és hangoskodnak annyira.
     -Egyik osztálytársam nevére sem emlékszem a tiéden kívül - mondom nevetve, miközben a tálcámon pöffeszkedő rizset turkálom.
     -Nem vagy egyedül... de a te hibád, mert végig beszélgettük az egész bemutatkozót! - mutat rám vádlóan a műanyag villájával és teli szájjal vigyorogva.
   -Sziasztok! - köszön egy ismerős arc - Leülhetek közétek? Senkit sem ismerek - jelenti ki kétségbeesetten az egyik osztálytársunk.
     -Hát hogyne! - bólintok mosolyogva, mire ő is elvigyorodik.
     -Köszi! - hálálkodik - Loren Elder - kéz rázás és bemutatkozás következik.
Megtudjuk, hogy Loren Európából, Svédországból költözött ide. Ő is megszállott Los Angeles mániás.
Nagyban beszélgetünk, amikor valaki eltakarja a szemeimet.
     -Öhm... izé... - bököm ki azt, ami az elsőnek eszembe jut.
     -Na? Ki vagyok? - szólal meg egy mély hangot gyengén utánzó Lucy.
     -Rémes a mély hangod Lu! - szedem le kezeit a szemeimről nevetve.
     -Köszi! - durcázik megjátszodva magát és leül Loren mellé a tálcájával együtt.
Egy újabb bemutatkozás után egy újabb jött, mivel Thomas meglátta az egyik ismerősét, Malcolm Mooret, akiről nem is tudta, hogy ide jelentkezett be filmes szakra, és közénk hívta, mert ő is új itt.
Tehát egy jó kis csapat gyűlt össze az ebéd végére. Már meg is beszéltük, hogy minden ebédidőben együtt fogunk lógni a mai helyünknél. Szerintem jó barátság fog kialakulni ötünkből, legalábbis remélem, mert nagyon jófejek a többiek. Mosoooly.

Kettő óra után érek haza. Mialatt a zárral bajlódom, próbálok felkészülni arra, hogy George esetleg 'rendet csinált'. De nagy megnyugvásomra a lakás ugyanolyan volt, ahogy itt hagytam. Szerencséd van George úrfi!


 

2014. február 11.

4. rész - Feladni és felejteni könnyebb...

Sziasztok! Megérkezett ez a rész is :) Már jóval 1000 kattintáson van túl a blog, aminek örvendek :) Remélem ez sokszorozódni fog majd :D




"Az életben két erő segít: a felejtés és remény."



A reggelem egy későn keléssel, egy telefonálással, na meg egy nagy takarítással kezdődött... Későn keléssel, mert nem állítottam be ébresztőt, telefonálással, mert a bútorszállítók hívtak, hogy késni fognak. Végül ott volt az emberek kedvenc tevékenysége, a takarítás... muszáj volt rendbe szedjem a lakást, mivel nem a legelőnyösebb oldalát villogtatta.
Amikor épp enni adok George macskámnak, csengetnek...
Már készen állva várom a szállítókat, de meglepetésemre Chloe barátnőm bukkan fel a kitáruló ajtó mögött.
 -Jó reggeeelt! - köszön nagy vigyorral az arcán.
 -Neked is! Már kezdtem félni, hogy elraboltak! - nevetek, pedig az az igazság, hogy eszembe sem jutott, hogy hol lehet még ilyenkor... bocsi Chloe, de tudd, hogy szeretleeek...
  -Dehogy! - kacag, és bejön a lakásba. Végig nézem, amint lehúzza cipőit, majd együtt baktatunk a nappali kanapéjához - ami egy két óra múlva már valamelyik szeméttelepen lesz, ugyanis hamarosan érkezik az új.
  -Mi volt tegnap? - kezdem a kíváncsiskodást szemöldökeimmel játszadozva.
  -Miután találkoztunk, elmentünk egy eszméletlen étterembe, ahol eszméletlen ételeket szolgáltak fel - kezd neki, miközben helyet foglalunk egymással szemben - Végig beszélgettünk! Hihetetlen ez a srác! - áradozik csillogó szemekkel - Szóval a vacsora után elsétáltunk a Hollywood felirathoz... valami csodálatos este Los Angeles! - közben a lábait maga alá teszi, és ráül virgácsaira - ...és képzeld, minden péntek este van szalsza est a Move it! klubban. Elvitt oda, megmutatott pár lépést, persze én hoztam a szokásos formámat és kétballábaskodtam egy sort, de azon kívül nagyon jól elszórakoztunk ott éjjelig! - meséli - Sophie... épp, hogy nincs kiírva a hátára egy nagy táblára, hogy : Tökéletes vagyok! ... Ez a pasi egy fő-nye-re-mény! - tagolja boldogan.
   -Hú, te aztán keményen belezúgtál - kuncogok - Volt valami extrább is? Például csók?
   -Nem volt... és így volt nagyszerű az egész este - kicsit azért megdöbbentem, hiszen Chloe nem ilyen... volt - James mellett rájöttem arra, hogy nem kell már az első randin egymás szájában keresni az aznapi vacsora ételmaradékait, hanem élvezni kell egymás társaságát - mondja komolyan, én meg nevetni kezdek a frappáns hasonlatán.
   -Igazad lehet... előbb meg kell ismerni egymást - bólogatok egyetértően.
   -Itt ülünk mindketten szerelmesen, és... - kezdi egy kisebb csend után.
   -Mindketten? Csak te vagy a talpadtól a fejed búbjáig szerelmes, nem én! - vágok közbe.
   -De hát... ott a névtelen lovagod... olyan nagy lázban voltál vele kapcso...
   -Csak voltam - szakítom félbe ismét lehajtott fejjel.
   -Hogyhogy? - néz rám értetlen arcot vágva, mikor felnézek.
   -Tegnap este, mielőtt lefeküdtem volna aludni, gondolkodni kezdtem erről az egészről... és semmi értelmét nem láttam annak, hogy egy olyan valaki után sóvárogjak a nap minden percében, akiről azt sem tudom, hogy kicsoda. - érvelek.
   -Ugyan már So! Mindig ezt csinálod! Megfutamodsz dolgoktól, amikben nem látod a reményt... pedig bármikor történhet valami világ megváltó... ne légy pesszimista, kicsit fogd fel a dolgokat pozitívabban! Ne akarj egyfolytában felejteni! - próbálja belém önteni a lelket... kevés sikerrel, mert tudom, hogy a makacsságom fog kikerülni, mint győztes.
   -Amúgy is mindjárt kezdődik az egyetem, nem lesz időm álmodozni, te is tudod jól, hogy milyen komolyan veszem a színészetet!
   -Na ide figyelj...! - hopp, kezdődik az anyáskodás... amikooor, csengetnek!
Elvigyorodom, és felpattanok a kanapéról, miközben a Hallelujah-t énekelem nevetve.
Amikor készülök kinyitni az ajtót, még oda kiáltja, hogy: 'Nem fejeztük még ezt be!'
Részemről el sem kezdtük - nevetek ördögien magamban.
   -Jó napot! - köszönök két igen szálkás férfinak. De hát ilyennek kell lennie két bútorszállítónak, nem igaz?
   -Jó napot a hölgyeknek! - néznek rám, majd a bent ücsörgő Chloera - Előbb elvinnénk a régi bútorokat, utána pedig hozhatjuk az újakat - világosít fel az egyikőjük mosolyogva.

A pakolás tisztára kínszenvedés volt... hogy miért? Azért, kérem szépen, mert egy bizonyos Sophia Hendersonnak nem igazán tetszett a negyedszerre átrendezett lakás, így ötödszörre is átkellett alakítani a kinézetet a szálkás hapsikkal. Ennek az lett az eredménye, hogy Sophie kétszer annyi borravalót kellett átnyújtania a szállítoknak, akik holnapra bizonyára meg sem fognak tudni mozdulni az izomláztól... Tapsoljuk meg Sophiet, hiszen ritka eset az ilyen nő... vagy nem?
   -Eszméletlen vagy! - nevet barátnőm, miközben ledobja magát a vadiúj krémszínű kanapémra.
   -Az a lényeg, hogy nekem tetszedjen a saját lakásom, nem igaz? - válaszolok komolyan, de végül elmosolyodom.
George már ki is próbálta az összes új kényelmes bútort. Biztos kereste a legmegfelelőbbet és a legpuhábbat, de szerintem velem fog aludni az ágyamban... az az ágy olyan, mintha a felhőkön feküdnék.
   -Megyünk ma egyet valamerre a városba? - kérdi hirtelen Chloe.
   -Mehetünk! Mozduljunk ki egy kicsit... Csak az a baj, hogy még egy jó helyet sem ismerek Los Angelesben - húzom el a számat.
   -Sebaj! Van egy ismerősöm, aki élt itt pár évet, ő biztos tud egy-két helyet, ahová érdemes benézni - barátnőm már elő is kapja a telefonját és nagyban írja az üzenetet az említett ismerősnek.
   -Mikor találkoztok még Jamessel? - töröm meg a csendet.
   -Holnap vele leszek, ha nem baj - motyogja a telefonjába bújva.
  -Nem baj... úgy is egyedül leszek itthon - a mondanivalóm második felét extra halkan motyogtam magamnak. De mit beszélek? Itt lesz George, tehát nem leszek teljesen egyedül! Hurrá! Éljenek a macskák!
   -Mi lesz veletek, ha vissza mész San Franciscóba?
   -Hát...  egy rövid ideig távkapcsolat, majd valamelyikünk költözni fog... vagy én ide, vagy James hozzám... - most már a szemembe mondja.
   -Értem... 

Egy korai vacsora után mindketten készülni kezdünk az estéhez. Smink, egy kis fodrászkodás, végül a ruha.
Mindketten mosolyogva állunk a tükör előtt, és vigyorgunk.
   -Szerintem menjünk, mert még a végén összetörik a tükör, annyit nézzük magunkat benne - vihog Chloe, vele együtt én is.
Végülis a szombat este nagyon jól telt el, hiába, hogy nem volt egetrengetően fantasztikus kedvem a szórakozáshoz. Chloeval buliztunk egy jót, ami vissza idézte a tizenéves időszakunkat San Franciscoban.
De ott volt a vasárnap, amit a macskám meg a laptopom társaságában töltöttem el, plusz egy kedvenc könyvemmel... ahhoz képest jó volt. De mihez is képest? Egy halott csontvázaihoz képest, aki még a föld alatt is jobban szórakozott, mint én vasárnap a lakásban élő emberként. Habár egyszer megkellett nézzem, hogy van-e még pulzusom... nyugodtan közölhetem, hogy VOLT!
Közben az idő is csuda gyorsan eltelt... az egyetem kezdéséig fennálló két hétben ismerkedtem a várossal és  különböző emberekkel, köztük egy aggresszív hajléktalannal is...Uhh, nem volt kellemes az a találkozás...
   -Van egy jó híííreeem - mondom vidáman Georgenak, aki személy szerint tojik arra, hogy mi történik körülötte - Holnap kezdődik az egyetem! Igen bizaaa - idegesítően elkezdem simogatni meg ölelgetni, így nem is csodálkozom, hogy faképnél hagy - Már rád sem számíthat az ember! - kiáltok utána.
Mindennel készen állok... akkor tehát kezdődhet a NAGY betűs élet...






2014. január 7.

3. rész - Randira fel... de nem az enyémre...

Sziasztok! :D meghoztam az új részt! :D köszönöm a kommenteket! Nagyon jól estek ^^ ♥




"Az érzelem ajtókat nyit, viszont a logika ajtókat zár."




     -Chloe! - üdvözlöm barátnőmet a LAX reptéren boldogan.
     -Szia Sophie! - ugrik a nyakamba a bőröndjeivel együtt.
     -Jesszusom...  - gyorsan lefejtem magamról az 53 kilós csajszit és csomagjait.
     -Minek ennyi cucc? - mutatok a három kék bőröndre.
     -Figyelj csajszi... csak annyi, hogy ez a hétvégénk lesz a legjobb! - rendezi le egy mondattal.
Elmosolyodom, és elindulunk a lestoppolt taxihoz, ami a bejáratnál vár.
     -Nincs itt! - mondom idegesen a taxi hűlt helyére mutatva.
     -Biztos valaki elcsórta, mindegy, fogunk egy másikat... - mondja lazán Chloe.
Csak negyed óra után sikerül egy szép sárga taxiba beülnünk, ahol még ráadásként a lábszagot vágni lehet.
Chloeval a hátsóülés széleire ülünk és leeresztjük egészen az ablakokat, hogy valami frissebb levegőt is tudjunk belélegezni.
     -Honnan jönnek? - pillant hátra a sofőr.
Jajj neee... utálom, hogyha a taxi sofőrök belekezdenek valamibe!
     -Csak én jöttem. Egyépként meg San Francisco-ból - válaszol mosolyogva Chloe... miért mindig ilyen kedves?
     -Oh... azt hallottam, hogy ott rengeteg a hajléktalan... mindenütt ott vannak a csövesek! Azok a rohadékok! Tudja, itt is vannak elegen, a minap az egyik a kocsimnak dobta a boros üvegét! Ők bezzeg nem szégyellik magukat! Már azon gondolkodtam, hogy feljelentést te...
Barátnőmmel összenézünk és egy-egy unalmas fejjel újból a suhanó utcát kémleljük.
     -Én mondom, veszélyesek! Vigyázzanak magukra! Az unokám is...
     -Megérkeztünk! - kiáltok fel, ugyanis a taxis megállt, de a monológját még mindig folytatta.
     -40 dollár lesz - fordul hátra a piros sapkás férfi.
     -Negyven... negyven dollár?! - hüledezek nagyon halkan.
     -Valamiből meg is kell élni, hölgyem... tudja, nem könnyü a...
     -Köszönjük - nyomok a kezébe 50 dollárt a borravalóval együtt csak azért, hogy elhallgasson.
Kipattanunk az autóból, és kivesszük Chloe csomagjait.
     -Uramatyám... még öt perc és akár kiugrottam volna a mozgó kocsiból is! - tudatom barátnőmmel, aki egy nevetéssel díjazza humoromat.
     -George még mindig él és virul? - kérdi már a lépcsőházban.
     -Igen! De egyre komolyabb... vajon ez természetes?
     -Úgy beszélsz róla, mintha az élettársadról lenne szó... - csóválja a fejét mosolyogva.
     -Hát róla is van szó... vele lakom - kacsintok rá, mialatt a zárral bajlódom.
     -Bolond - nevet.
Benyitok a lakásba és várom Chloe reakcióját.
     -Még nem rendezkedtél be? - bukik ki belőle az, amire számítottam.
     -Úgy gondoltam, hogy te eljössz velem egy áruházba, és rendelünk néhány bútort - vigyorgok kérlelően és egyben irtó aranyosan, hogy ne lehessen ellenállni nekem.
     -Ahh, oké... - adja meg magát.
     -Háh! - kiáltok fel diadalittasan.
Chloe megcsóválja a fejét, és bennebb megy a nappaliba, ahol helyet foglal a kanapén.
Éppen Georgeot hívja, amikor megszólal a telefonom. Hiába nyúlok reflexből a mobilomhoz, nem az csenget, hanem az itthoni.
Oda szaladok a telefonhoz, és a fülemhez emelem azt.
     -Haló? - szólalok bele Chloet és Georgeot nézve.
     -Szia Sophie! Miért nem hívtál fel? - szólal bele anya.
Uhh... azt hiszem hosszas lesz ez a beszélgetés...
     -Nem volt időm, anya... bútorokat néztem tegnap az interneten - mondom... ez igaz is volt... mondjuk azt nem mondom el neki, hogy fél óra után bealudtam a laptop előtt.
     -Oh, értem, és találtál valamiket? - kérdezősködik tovább.
     -Hát, Chloe nem rég érkezett meg hozzám, és vele elmegyek vásárolni.
     -Rendben - most biztos,  hogy mosolyog.
     -Köszönöm a pénzt! - bököm ki végül az asztalon lévő üres parfümös üveget babrálva.
     - Nincs mit,  drágám, tudod, hogy jót akarunk neked!
     -Igen... igen - motyogom, miközben eszembe jut a pénzről az a bizonyos egy dolláros.
     -Na jól van, akkor hagylak titeket... legyetek jók, és ne csináljatok butaságot - szól rám tapasztalatból.
     -Ugyan már anya... csináltunk mi valaha hülyeséget? - vigyorgok úgy, mint egy szent szűz. Mondjuk a szent nem igaz rám, de a másik igen.
     -Ezt most tényleg megkérdezted? - nevet jó ropogósan - Inkább nem mondok semmit... puszilom Chloet,  szeretlek, szia! - köszön el végül.
     -Én is, és átadom, szia! - lecsapom a telefont a helyére és a Georgeot simogató Chloehoz sétálok.
     -Anyám puszil téged, és még azt is mondta, hogy ne csináljunk hülyeséget - mondom komolyan. Chloe felnéz rám, és szinte egyeszerre tör ki belőlünk a hangos vihogás.
     -A legügyesebbek leszünk! - mondja Georgeot félretéve az öléből.
     -Egyébként mikor találkozol azzal a netes sráccal? - kérdem.
     -A neve James - néz rám komolyan - és ma találkozunk pontban este 19:00-kor a Paramount Pictures filmstúdió előtt.
     -Miért pont ott?
     -Fogalmam sincs... de velem kell jönnöd! - mutat rám - Esetleg ha nem az a bizonyos valaki jelenik meg, akkor én majd fogok adni egy jelt, hogy ki ments, oké?
Bólintok.
     -Akkor használjuk a 'Sicc innen!' felmentő szót... jó? - vágok a szavába vigyorogva.
Chloe egy ideig csak néz, de végül bólint egyet.
     -Akkor a 'Sicc innen!' lesz az a szó, amikor közbe lépsz...
     -Rendben - mosolygok - De remélem nem lesz rá szükség.

17:13-kor értünk haza a bútor üzletből. Sikerült az alap dolgokat megvásárolni és megrendelni, holnapra már hozzák is.
     -Segíts ruhát választani! - rohan a bőröndjeihez Chloe - Elég sokat hoztam... még a hajamat is meg kell csinálni, plusz még ott a smink - hadarja idegesen.
     -Nyugodj le - megyek utána nevetve.
Amíg Chloe a ruháit rámolja ki, addig én összeszedem a sminkeimet, na meg a hajvasalómat. Chloe imádja kivasalva a haját.
Amikor vissza érek a fürdőből a nappaliba, tátott szájjal mérem végig, hogy Chloe tényleg sok ruhát hozott...
     -Basszus - bököm ki végül.
     -Szerinted melyik lenne jó? - vakargatja tarkóját tanácstalanul.
     -Öhm... izé... - a kezemben lévő dolgokat leteszem, és végig nézem a körülbelül húsz ruhát, nadrágot és blúzot - Ez... - veszem a kezembe az egyik fekete fodros ruhát - Ez sem rossz - fogok meg egy fekete nadrágot, meg egy csinos rózsaszín pólót - Chloe! - kiáltok fel egy gyönyörű piros, csipkés ruhára nézve - Ez tö-ké-le-tes! - a többi ruhát eldobom a kezemből és megragadom a pirosat.
Mosolyogva Chloehoz viszem.
     -Mióta van meg ez a vadító ruci? - kérdem.
     -Két héttel ezelőtt vettem... le volt árazva - tudatja velem magához emelve a ruhát.
     -Akkor ennél maradunk - mosolygok rá - Milyen sminket szeretne, hölgyem? - kérdem viccelődve.
     -Valami enyhét kérnék - megy bele a sminkesnél-vagyok játékba.
     -Akkor készítek önnek egy fekete füstöset - elkezdek kutatni a neszeszeremben a megfelelő kellékek után.
Chloet leültettem, és úgy fél óra alatt sikerült szinte tökéletesen elkészítenem a sminkjét. A haját is sikerült kivasalnom húsz perc alatt... Végül fújtam az egyenes hajára némi hajlakkot, és készen is volt.
     -Engedd már meg, hogy tükörbe nézzek! Ki tudja, hogy hogy nézek ki! - szól rám már tucadjára.
     -Szépen felveszed a ruhát, majd utána megnézheted magadat! - mondom a randi ruhát az arcába nyomva - Amúgy meg van piros magassarkúd?
     -Csak fekete van - mondja, miközben öltözködik.
Ez idő alatt megkeresem a fekete magassarkúját és odaadom neki.
Miután felhúzza, lefényképezem a telefonjával.
     -Hm... tökéletes munkát végeztem - mondom büszkén a képet nézve.
     -Jajj... mutasd már! - szökik nekem a telefonjáért harcolva. Végül megszerzi, és mosolyogva nézi magát - Köszönöm! - böki ki rám nézve boldogan.
     -Ugyan! - legyintek.
Chloe a telefonját a kanapéra dobja és megölel szorosan.
          -Oké, Chloe... most már elengedhetsz - préselem ki magamból nagynehezen - Kiszorítod belőlem az életet...
     -Bocsi - nevet és elenged - Annyira hálás vagyok annak, hogy ismerhetlek!  - mosolyog kedvesen.
     -Én is, hidd el! - válaszolom.
     -Köszi, hogy összehoztad nekem ezt - mutat végig magán.
     -Ugyan már Chlo... - közben megnézem, hogy hány óra - Basszus... azonban mennünk kell... gyorsan magamra kapok valamit! - hadarom, miközben a szobámba igyekszem.

Ahogy mindketten készen leszünk,  gyorsan Georgeot megetetem, és rohanunk is taxit fogni, mivel már 18:43 és a megbeszélt helyszín minimum fél óra gyalog.
     -Izgulsz, mi? - kérdem.
     -Eléggé - az ujjaival játszik, mint mindig, amikor feszültség alatt van.
     -Nyugi... ha valami nyomorék lenne akkor ott leszek, és ha kimondod a felmentő két szót, el is viszlek onnan - kacsintok - De inkább abban bízz, hogy tényleg az lesz ott, aki a képeken szerepel - bátorítom mosolyogva.
     -Igen! Pozitívan állok hozzá! - határozza el egy nagy levegőt véve.
     -Annyira jókor jöttél L.A.-be! - mondom ki végül azt, ami egésznap a szívemet nyomja - Ma sikerült elterelned a figyelmemet arról a srácról - merengve nézek ki az ablakon. Csak suhanó épületeket látok, melyek jelenleg a belsőmet tükrözik... csupa káosz...
     -Ha nem lett volna a randim erre a hétvégére megbeszélve, akkor is jöttem volna! - jelenti ki mélyen a szemembe nézve.
Tudtam, hogy tényleg így lett volna.
     -Köszi! - motyogom halkan, de mosolyogva.
     -Hálálkodásból kvittek vagyunk - utal nevetve az általam létrehozott randi kinézetére.
     -Megérkeztünk! - fordul hátra a sofőr mosolyogva.
Hm... mintha eddig itt sem lett volna... jó tudni, hogy vannak csendes taxisok is még a világon.
Fizetünk, elköszönünk és kiszállunk az autóból.
     -Senki sem ácsorog ott - néz a filmstúdióhoz.
     -Akkor szerintem várjunk, és a többi majd eldől - javaslom, mire Chloe bólogatni kezd.
Kezéből kiveszem a Jamest ábrázoló fotót és jobban szemügyre veszem.
Sötét szőke haj, zöld szemek, szimpatikus arc. Haja rövid, és ha jól gondolom, akkor be van zselézve. Nem rossz a kinézete...
     -Jól tudtok beszélgetni s minden? - kérdem, miközben még mindig a képet nézem.
     -Igen, mindig akad téma... szerencsére... találkoztam egy-két olyannal, aki pár perc beszélgetés után meg sem tudott nyikkanni... - mondja a helyszínt bambulva.
-Hát igen... - vissza adom neki a képet.
A körülöttünk járkáló emberek ránk sem hederítenek... de miért is tennék?
A háttérben egy-egy dudaszó hangzik el, néhol meg nevetés, mi meg lekomolyodva és kíváncsian várjuk, hogy mi lesz a randival.
     -Nézd! - mutat a filmstúdió felé szinte ugrálva - Ott van! - mosolyog.
     -Igen, ez ő - a telefonom kijelzőjére pillantok - És milyen pontos - jegyzem meg inkább magamnak.
     -Megyek, rendben? - néz rám, és megpuszil - Kívánj rengeteg szerencsét!
     -Szorítok! - fonom össze a középső és mutató ujjamat.
Egy kuncogás után próbál lenyugodni és odasétál Jameshez, aki meglehetősen kicsípte magát, de a haja az ugyanúgy áll, mint a képen.
Amikor Chloe odaér, James elővarázsol egy vörös rózsát a hátamögül, és átadja Chloenak.
Jó volt nézni Chloet, ahogy ragyogott.
A srácon is véltem felfedezni a boldogság elég nagy jelét.
Teljesen pozitívan állok hozzájuk...
Még ott maradok addig, amíg elmennek, majd én is elindulok hazafelé, de csak úgy öt perc után döbbenek rá arra, hogy azt sem tudom merre járok, vagy, hogy egyáltalán hová kell mennem.
Egy taxit leintek, és bediktálom a lakásom címét, de amikor néhány perc elteltével megpillantom távolról az ismerős mosodát, leállítom a taxist, fizetek és kiszállok.
Zsebredugott kézzel nézek be a mosodába az után reménykedve, hogy esetleg itt találom-e a névtelen srácot, de csak nők vannak odabent... egy hímnemű sincs...
Még vagy úgy tíz percig ácsorgok ott, de amikor a mosoda tulajdonosa méregetni kezd annak gyanujával, hogy esetleg valami rosszra készülök, haza felé veszem az irányt.
Voltak már barátaim az évek során, de egyikőjük sem volt olyan, akikkel
egy-két hónapnál többet is lehetett volna együtt lenni.
Lehangolódva baktatok fel a lépcsőházban az ajtómig, ahol szinte bezuhanok.
Kicsit összeszedem a nappalit, majd megvetem Chloenak a kanapét, és magamnak is készítek egy vackot a földre, ahová George egyből helyet foglal.
Átöltözöm, és bebújom az 'ágyamba'...
Chloenak küldök egy sms-t a lakásom címével, hogy majd haza tudjon jönni, és még azt is oda írom, hogyha megérkezett, hívjon fel, hogy kinyithassam neki az ajtót.
Persze az is megfordul a fejemben, hogy nem jön haza, de nem lehet tudni, hogy hogyan is dönt/döntenek.
Gondolataim lassan a mosodás srácra, és az eszméletlen hülyeségemre terelődnek... de némi agyforrasztás után rájövök, vagyis inkább közlöm magammal, hogy semmi értelme ennek az egésznek.
Vagyis nincs miért örökké a névtelen srácra gondolnom, hiszen azt sem tudom, hogy ki az. Nem tudhatom, hogy milyen... mi van, ha egy beképzelt  seggfej? - gondolok szokásomhoz híven ismét egyből rosszra - Vagy az is lehet, hogy barátnője van... - Akkor nem adta volna meg a számát te idióta! - érvel a belső hangom okosan.
Az utca fény által megvilágított plafont nézem, és közben teljesen elveszítem a maradék bennem élő reményt a sráccal kapcsolatban.
     -Szinte biztos, hogy többet nem találkozunk... minek sóvárogjak az után, ami nem lehet az enyém? - kérdem magamtól.
A fejemben bezárom az 'Idegen srácról való álmodozás' mappát, és  végül megnyomom a törlés gombot, majd a holnap érkező bútorokra koncentrálva elalszom.


2014. január 3.

2. rész - Én hülye...

Sziasztok! Köszönöm a kommenteket és a pipákat, na meg a feliratkozókat is! :) Jóóóól esett! :D Remélem ez a rész is tetszeni fog ^^




"Mi az igazságtalanság? Hogy a nyílvessző, amit nekem szántak, elkerült."




Az idegen srác itt áll az ajtóm előtt! Ki hitte volna, hogy rám talál egy nap alatt?!
     -Hogyhogy itt? - kérdem erős szívdobogással.
     -Egy ilyen lányért mindent! - vigyorog örjítően.
Uhh... ha így folytatja, fel kell söpörnie a földről...
     -Bemehetek? - kezét az ajtófélfára helyezi. Másik kezével barna hajába túr. Szintén barna szemei a tekintetemről egyenesen a számra csúszik. 
     -Gyere - motyogom az alsó ajkamba harapva.
Lép egy nagyot, és megáll előttem.
Feje hirtelen elkezd közeledni az enyémhez, és megcsó...


     -George!!! - ordítok rá macskámra, ugyanis éppen érdes nyelvével nyaldosta az arcomat. Még szerencse, hogy nem a számat. Úristen... (!)
Belecsöppentem egy tipikus filmbe illő jelenetbe, csak éppenséggel nem egy kutya próbált felfalni...
Felülök a kanapén, a fejemet a tenyerembe fektetem és vissza gondolok az álmomra, ami jobban is befejeződhetett volna...
     -Kösz George... - nézek a földön mosakodóra, aki a neve hallatán rám néz.
     -"Kit izgat?" - sugallja tekintetével, azzal folytatja a tisztálkodást.
     -Engem! - mondom felállva az ideiglenes ágyamról.
Kibattyogok a konyhába és lassan felfogom, hogy nincs mit enni.
Ez a legjobb érzés egy ilyen ébredés után...
Az utam egyenest a fürdőszobába vezet, ahol elrendezem magamat és végül felöltözöm.
Amikor a pénztárcát magamhoz veszem, beugrik a tegnapi nap a mosodában, és elmosolyodom.
Amint vissza érek a vásárlásból, az lesz az első, hogy felhívom az idegen srácot!

Georgenak egy konzerv került a kosárba, nekem pedig két kifli, plusz cseresznye ízesítésű joghurt. Össze szalad a számban a nyál... mmm...
A kasszánál lévő sor egyből elveszi a kedvemet, sőt még az, amikor az előttem lévő hölgyemény az egész áruházat készül megvásárolni... De végül egy röpke negyed óra alatt sikerül kifizetnem a kosaram tartalmát.
Hónom alá csapva az ételeket rohanok haza.
Betoppanok a házba, és az első az, hogy Georgenak enni adok, végül én is megtömöm a tömni valómat.
Amint végzek, észre veszem, hogy az üzenetrögzítőm pillog.
Megnyomom a piros gombot...
     -Önnek két új üzenete érkezett - tudatja velem a női robot hang, majd felcsendül egy sípszó.
     -Szia Sophie, anyáddal küldtünk némi pénzt, hogy berendezkedj. Aztán okosan költögess! Anyád puszil, és hívj, amint tudsz! - szólalt meg apa mély hangja.
Újabb sípszó.
     -Helló So! Van egy jó hírem, aminek örvendenél! Szóval takarodj haza és hívj fel! Puszcsi! - ez a San Francisco-i barátnőm volt, Chloe.
Lehuppanok a kanapéra és a kezembe veszem a telefonomat, na meg a pénztárcámat. George felpattan az ölembe.
Kiveszem az egy dollárost, és egy nagy vigyorral az arcomon keresem a telefonszámot. Mindkét oldalát vagy ezerszer is megnézem, de sehol egy kézzel írott szám...
     -Látsz valamit? - dugom George szeme elé a papírpénzt, de csak elszalad ijedtében.
Éééés akkor beugrik, hogy a boltban oda adtam az egyik egy dollárost a kasszásnak. Remek, én hülye meg sem néztem, hogy mit adok oda. Kellett nekem sietni... Ahhh.
Magam mellé dobom a telefonomat és elterülök a kanapén.
     -Brávó, Sophie... - gratulálok magamnak a plafont bambulva.
A telefonom hirtelen felcsendülése ráz föl az önmarcangolásomból... Chloe az...
     -Szia csajszi! - köszön vidáman barátnőm, ahogy fogadom hívását.
     -Hellóóó... na mi az a jó hír? - térek egyből a tárgyra kissé kedvetlenül.
     -Holnap indulok Los Angelesbe! - visít, mint egy őrült rajongó kedvence koncertjén.
     -Hogyhogy? - kérdem szűkszavúan, persze attól még örvendek, csak kevésbé tudom kimutatni jelenlegi helyzetemben...
     -Látogatóba! - vágja rá. Hm... gyanús a hangja.
     -Na ki vele, miért? - faggatózom.
     -Áááhh... egy sráccal beszélgetek úgy egy hónapja neten és most fogunk találkozni először... - hadarja el.
     -Hogy mit csinálsz? - kérdezek vissza kikerekedett szemekkel.
     -Sajnálom, hogy eddig nem szóltam róla, csak tudtam, hogy hogyan fogsz reagálni... tudom, hogy utálod az ilyen ismerkedéseket...
Ez bolond...
     -És mi van, ha valami perverz állattal beszélgetsz? - gondolok egyből rosszra szokásom szerint.
     -Jézusom So, kösz a támogatást... ne légy már ilyen! Majd jössz velem, és ha tényleg az a srác fog feltűnni, aki az általa küldött képen van, akkor elhúzhatod a seggedet a találkánk helyéről - tudatta velem a kis tervét.
     -Amúgy meg miért te jössz hozzá? Miért nem ő megy San Francisco-ba? Hm? - anyáskodom továbbra is.
     -Azért, mert ott vagy L.A.-ben te észlény, és akkor így két legyet tudok egyszerre kivégezni - el is képzeltem, ahogy kacsint.
     -Remek! Így legalább nem fogom a porba tiporni saját magamat - térek vissza magamhoz most már hangosan is, és nem csak magamban.
     -Mi? Miért?
     -Azért, mert tegnap találkoztam egy helyes fiúval a mosodában és mindketten ugyan abba a mosógépbe pakoltuk be a szennyeseinket, majd megadta a telefonszámát egy egy dollárosra, amit ma véletlenül odaadtam a kasszásnak! - most én hadarok levegővétel nélkül.
     -Ácsi... azt mondod, hogy egy ismeretlen sráccal találkoztál, aki megadta a telefonszámát? - tudom, hogy mire akar kilyukadni.
     -Aham... - motyogom.
     -És még én vagyok az, aki idegenekkel áll szóba! - szól le.
     -Jóóó, de ez más helyzeeet! - közben ismét elterülök a kanapémon.
     -Ééés? Hogy néz ki? - kíváncsiskodik. Tudtam!
     -Hááát - zavartan nevetni kezdek - Barna haja van, és kissé hosszabb, mint az átlagos fiúknak, és...
     -Mit értessz az alatt, hogy hosszabb, mint az átlagos fiúknak? - szakítja félbe áradozásomat Chloe.
     -Ajj ne mááár, most kizökkentettél... Hát olyan... hosszabb... bele lehetne túrni - kuncogok.
     -Folytasd! - buzdít nevetve, de egyben kíváncsían.
     -Barna a szeme és...
     -Jajj So, te imádod a barna szeműeket! - szól közbe.
     -Chloe!
     -Jól van na...
     -A stílusa nagyon tetszetős, egyáltalán nem kövér, mondhatni tökéletes alkata van. Nem az a mű, kigyurt darab - a szemem lecsukódik, és megjelenik előttem teljes képében a srác - Fekete nadrágot viselt kék alapon szürke csíkos inggel, de nem azt a vasalt, irodás inget, hanem azt a cukit... tudod na - elvigyorodom. Chloe egy 'Ühüm'-et nyög be - És valamiért Johnny Deppre emlékeztet - a behúnyt szemem még mindig az idegent vetíti.
     -Azt sem tudod, hogy ki az, és teljesen belezúgtál! - kuncog barátnőm.
     -Dehogy is! - tagadom le makacsul - Csak egyszerűen szimpatikus! - érvelek. A szemeim kipattannak, azzal együtt az idegen képe is szertefoszlik. Helyette csak a függönyre váró, fehér keretes ablak mered rám, és egyben Los Angeles egyik utcájára.
     -Igeeen, perszeee - nevet tovább - De nem szivatlak tovább... holnap úgy készülj, hogy te jössz ki értem a reptérre. Pontban délkor, ja és remélem, hogy meghúzhatom magamat nálad - mondja egy fokkal halkabban az utolsó mondatát.
     -Hát persze! Ez nem kérdés! - mosolygok - Mióta is vagyunk barátok? - mindketten tudjuk a választ.
     -Pisis korunk óta? - kérdezi úgy, mintha nehezen emlékezne vissza.
     -Tudtommal mindig számíthattál rám ez idő alatt!
     -Igen, ahogy te is rám.. és köszönöm! Szeretlek Sophie! - mondja őszintén.
     -Én is Chlo... és várlak holnap, pusziii - köszönök el, majd amint ő is megteszi, bontom a vonalat.
Mosolyogva végig nézek a lakásomon, és úgy döntök, hogy elbattyogok a postára a szülők által küldött pénz kivétele miatt, és veszek némi kiegészítőt a 'lakosztályom' kidíszítése céljából.

Így hát egy blúz csere után elindulok a postára, majd egy bevásrálóközpontba, ahonnan nyolc darab nagy méretű tasakkal a kezeimben térek haza egy taxi segítségével.
Tudtommal mind értékes és hasznos dolgokat vásároltam...
     -George! Nézd mit találtam az áruházbaaan - mutatok fel egy macskafüles hajpántot a fejemre helyezve... igen... ez is egy nagyon hasznos tárgy! - Talál a blúzomhoooz! - újjongok egyedül, ugyanis hűséges macskám már rég nincs az előbbi helyén.
Lassan mindennek sikerült helyet találnom.
Egyben vásároltam a holnapi napra is, mivel valamivel meg is kell etetnem Chloet és saját magamat is.
Anyáék küldtek elég pénzt ahhoz is, hogy háztartási cikkeket vegyek, úgyhogy holnap délután elhúrcolom magammal Chloet egy üzletbe... vagy akár kettőbe is...