5. rész - Első nap! Mosolyooogj!

Sziasztok! Nos, eldöntöttem, hogy szombatonként fogok feltenni részeket :) ... és próbálom ezt az időt betartani, hogy ne vasárnap legyen belőle... vagy egy másik nap :D Remélem mindenkinek tetszik az új design, mert én imádom *-* :D Ja és bővülni fognak a szereplők :)
Boldog Nőnapot minden kedves csajszi olvasómnak :)
Akkor... jó olvasást ^^

           "Ha tehát megakarod szerettetni magadat az emberekkel (...): mosolyogj!"

Első nap! El sem hiszem... végre ennek a hétfőnek is eljött az ideje! Próbálom kiélvezni ezt a hétfőt, ugyanis lehet, hogy nem mindegyik hét elején leszek ilyen friss és üde... mert, hogy az emberek többsége utálja a hétfőt! Köztük én is... néha...

Tehát eldöntöm, hogy ma mosolyogni fogok, de sokat! Igaz, hogy George próbálja a tervemet romba dönteni azzal, hogy rápisikál a kikészített ruhámra, mivel az alom nem tiszta és ezt a drága George nem szereti, tehát engem büntet, amiért elfelejtettem kicsérélni a homokot. Viszont! Még ez sem veszi el a kedvemet.. mosolyogva a hüvelykujjam és a mutatóujjam közé csípem a megalázott ruhámat, végül a mosógépbe dobom.

     -Ki lehet mosni - rántok egyet a vállamon és kezet mosok.

Szóval ezek után kicserélem az almot, enni és inni adok Georgenak. Most jövök én! Rendbe szedem a hajamat, smink (ez alatt csak szempillaspirált értek), és felöltözöm egy csinos sárga-fehér ruhába.
Teljesen nyárias hangulatom van, az idő odakint egyszerűen csodálatos, ami még egyet dob a jó kedvemen.
Közben bepakolok minden fontos tárgyat a válltáskámba, végül megnézem, hogy hány óra. Van még úgy tíz perc a busz érkezéséig, tehát indulok is.
     -Szia George! Légy jó, és lehetőleg ne játszodd azt, amit a rajzfilmekben szoktak a macskák, hogy mire hazaér a gazdi, szembesülnie kell egy miniatűr harmadik világháborúval, oké? - mondom neki kedvesen. Ahhoz képest elég értelmes fejet vág... minden esetre, kíváncsi vagyok, hogy délután mi fog fogadni...
Nyomok egy búcsúcsókot a fejére és ott hagyom a számára óriási lakásban.

A buszra négy percet várok (számolom!). Mikor felszállok, rámosolygok a buszsofőrre, illedelmesen köszönök, kifizetem az utat, és helyet foglalok a még eléggé üres emberszállítón.
Egy bő negyed óra után már az egyetem buszmegállójánál vagyunk, ahol le nem lankodó mosollyal és extra érdeklődéssel szállok le a buszról, de hirtelen megfordulok.
     -Kisasszony! - szólít a sofőr a bajsza alatt mosolyogva - Ön új itt, igaz? - kérdi.
     -Igen - bólintok.
     -Ha szeretne, ígényelhet bérletet, sokkal olcsóbban úszná meg pénzileg - tudatja velem kedvesen.
Közben félre állok az ajtóból, hiszen az egyetemisták még ma le akarnak szállni a parfümöktől és izzadságszagoktól bűzlő buszról (köztük én is!).
     -Hol lehet ezt kérni? - teszek egy lépést közelebb a sofőrhöz.
     -Menjen csak el az állomásra, ott mindent elintézhet! - valamit felém nyújt.
     -Nagyon szépen köszönöm! - elveszem a kettőbe tűrt, kék kemény lapot - Viszont látásra! - azzal én is leszállok a buszról. Friss levegőőő!
Amíg a színi épület felé tartok, a sofőr által kapott lapot nézegetem, ami egy naptár, ha kinyitom. Kívül pedig minden információ feltűnik, köztük a buszállomás címe is. Ha nem felejtem el, akkor a közel jövőben el is megyek a megadott címre! Csak ne felejtsem el!
     -Sophie! - kiáltja egy eléggé ismerős hang. Megpördülök, és megpillantom Lucyt.
     -Helló Lucy! - köszönök mosolyogva.

     -Kíváncsi vagy az első napra? - érdeklődik jókedvűen.
     -Hú, nagyon!
Elindulunk együtt, de vissza kell fordulnom, hiszen Lucytól megtudtam, hogy el kell kérnem az órarendemet a titkárságról. Remek!
Hat perc múlva kilenc óra, de én még csak most érek be az információshoz. Ugyanaz a nő ül a pult mögött, mint amikor utoljára voltam itt.
     -Jó napot kívánok! Az órarendemet szeretném elkérni, ez hol lehetséges? - szólalok meg.
   -Szervusz! - hirtelen felnéz rám, majd vissza a számítógép monitorára, és újra rám. Elmosolyodik - Kivételes eset, de nálam - kacsint szép fogsorát megmutatva - A nevedet, kérlek...
     -Sophia Henderson...
     -Egy pillanat és nyomtatom is - azzal újra a monitort bámulja és ügyködik valamit a billentyűzeten.
Míg várok, jobban megfigyelem az épület belsejét, és megállapítom, hogy XX. századi stílusú.
     -A XX. században épült? - kérdezem felfele nézve.
     -Áh, nem... csak olyan stílusúra építették, mivel abban a században alakult ki a színészet, a film, meg ezek - tudatja velem azt az információt, amit már tudok.
     -Értem... - mosolyodom el a tátott szájuságból.
A további nézelődésemet a nyomtató csendes hangja szakítja félbe, majd az információs nő, aki átnyújtja a lehajló lapot. Elveszem, köszönök, és gyors léptekkel sietek a színi épülethez.

Nagy szerencsém van, ugyanis amikor beérek a huszonhármas terembe, egy tanár sem szídja le a fejem a sárga földig, hogy miért kések el az első napon... Huh...
Az osztályterem nagyon tetszik! Az egyik felében van egy kisebb színpad, előtte pedig csak székek, ahol már elég sokan ülnek. A falokon különböző maszkok vannak. Mindegyik más-más arcot vág. Van még néhány plakát is, képek, egy-két díszlet a terem jobb felében.
Amikor belépek és csattan az ajtó, páran hátrafordulnak (mivel a bejárat háttal a székeknek van), végig néznek rajtam, és utána már folytatják is a miattam abbahagyott beszélgetésüket.
Kinézem magamnak a hátsó sort, ahol senki sem ül, és helyet foglalok.
     -Jó napot a hölgyeknek, uraknak! - ront be az a férfi, aki a felvételin is ott volt. Mindenki végig nézi, ahogy a színpadra áll, és várjuk a folytatást - Mint tudjátok, Donald Gilbert vagyok, és én fogom tanítani nektek a színészetet - mondja el mosolyogva - Arra gondoltam, hogy kezdhetnénk az első órát egy bemutatkozóval... mindenki elmondja a nevét, honnan jött, miért szereti a színészetet és így tovább. A végén még én is felteszek egy-egy kérdést az illetőnek. De előbb elmondok néhány dolgot magamról... Negyven éves vagyok, Seattleből költöztem ide már több, mint huszonöt éve. Tizennyolc éve vagyok tanár itt, szóval nem kezdő.
Erre páran felnevetünk.
     -Na de akkor ki szeretné kezdeni? - kérdi, miközbe lesétál a színpadról és helyet foglal egy széken az első sorban.
     -Én! - emeli fel a kezét egy srác, aki közben hátra dobja a fejét fedő kapucnit. Két-három lépés és a figyelem központjában is van.
    -Thomas Miller vagyok, Santa Monicából jöttem ide, és ide is költöztem - nagyon természetesen beszélt... mármint, nem volt látható és érezhető az izgulása - Azért választottam a színészetet, mert egyszerűen gyerek korom óta oda vagyok érte... rengeteg olyan családi videó van otthon, ami mindezt bizonyítja. Szeretem előadni magamat - mindenkivel tartja a szemkontaktust. Amikor rám néz, elmosolyodik, mivel én is azt cselekszem.
    -Pontosan hány éves korodban nyilvánult meg benned, hogy színész szeretnél lenni? - teszi fel kérdését Mr. Gilbert.
     -Pontosan... - itt elgondolkodik - Hét évesen - mondja büszkén.
     -Rendben... akkor kérünk egy meghajlást és jöhet a következő.
Thomas engedelmeskedik, mi pedig megtapsoljuk.
Míg a helyére baktat, senki sem jelentkezik, hogy ő menne ki, ezért bevállaltam a második helyet.
     -Sophia Henderson vagyok, San Franciscóból költöztem ide Los Angelesbe. Ahogy Thomast is - itt ránézek és egymásra mosolyodunk - úgy engem is már gyerek korom óta vonzott ez a műfaj... Kilenc vagy tíz éves lehettem. Imádom a színpadot! Csak gimnáziumos éveim alatt volt alkalmam járni színjátszó szakkörre, és egyszerűen imádtam egy - idézőjelesen - másik ember bőrébe belebújni. Teljesen más világba csöppenhettem bele! - mesélem vidáman hol a társaimra, hol Mr. Gilbertre nézve.
     -Hm... - bólogat a tanár - Miért pont Los Angelest választottad?
    -Úgy gondoltam, - és most is - hogy itt sokkal nagyobb az esély, hisz ez Los Angeles! - itt mindenki nevet - Meg amúgy is nagyon oda vagyok ezért a gyönyörű városért! - fejezem be egy nagy nagy mosollyal.
     -Rendben, Sophia, köszönjük! - mondja, és megtapsol mindenki, ahogy meghajolok.
     -Jó voltál! - vigyorog rám Thomas, amint elsuhanok mellette.
Épp a következő megy ki, amikor valaki lecsüccsen mellém. Thomas az.
     -Miért húzódsz így hátra? - kérdi az utolsó sorra célozva.
     -Szeretem itt - válaszolom egy vállrándítással.
     -Nem ismersz senkit, mi? - ismét fejére hajtja a kapucnit.
     -Nem igazán... és te? - nézek a színpadon álló lányra, de egyáltalán nem figyelek arra, hogy mit mond.
     -Én sem... de eléggé jó vagyok barátkozás terén - vigyorog rám. Kissé lecsúszik a széken és karba fonja kezeit.
     -Jó neked... én jobban szeretem azt, ha mások jönnek hozzám ismerkedni...
   -Akkor én vagyok a te embered! - mondja és mindketten felnevetünk, de el is hallgatunk, hogy ne zavarjuk a bemutatkozós órát.
     -Akkor ismerkedjünk... Thomas Miller - nyújtja ki kezét.
     -Sophia Henderson... örvendek - kezetrázunk egy-egy halk kacaj kíséretében.

Miután mindenki lejárt a bemutatkozással, Mr. Gilbert elmagyarázta, hogy az első félévben miket fogunk tanulni. Beszélt a színészet történelméről és végül feladott egy olyan házi feladatot, miszerint egy két oldalas esszét kell írnunk a kedvenc színészünkről. Választhatunk a mostani színészek és a múltbéli színészek között is. Az esszé leginkább a mi véleményünket kell, hogy tartalmazza.
Most három óra után kapunk fél óra kajaszünetet, aminek mindenki örvendezik, hiszen az osztály felének a hasa már javában koncertezik. Hallottam ám egyet kettőt! Hahaha!
Tehát Thomassal együtt megcélozzuk az ebédlőt, ami nem messze van a színi épületétől. Miután veszünk némi ennivalót, keresünk egy csendes helyet, ahol nem vihorásznak és hangoskodnak annyira.
     -Egyik osztálytársam nevére sem emlékszem a tiéden kívül - mondom nevetve, miközben a tálcámon pöffeszkedő rizset turkálom.
     -Nem vagy egyedül... de a te hibád, mert végig beszélgettük az egész bemutatkozót! - mutat rám vádlóan a műanyag villájával és teli szájjal vigyorogva.
   -Sziasztok! - köszön egy ismerős arc - Leülhetek közétek? Senkit sem ismerek - jelenti ki kétségbeesetten az egyik osztálytársunk.
     -Hát hogyne! - bólintok mosolyogva, mire ő is elvigyorodik.
     -Köszi! - hálálkodik - Loren Elder - kéz rázás és bemutatkozás következik.
Megtudjuk, hogy Loren Európából, Svédországból költözött ide. Ő is megszállott Los Angeles mániás.
Nagyban beszélgetünk, amikor valaki eltakarja a szemeimet.
     -Öhm... izé... - bököm ki azt, ami az elsőnek eszembe jut.
     -Na? Ki vagyok? - szólal meg egy mély hangot gyengén utánzó Lucy.
     -Rémes a mély hangod Lu! - szedem le kezeit a szemeimről nevetve.
     -Köszi! - durcázik megjátszodva magát és leül Loren mellé a tálcájával együtt.
Egy újabb bemutatkozás után egy újabb jött, mivel Thomas meglátta az egyik ismerősét, Malcolm Mooret, akiről nem is tudta, hogy ide jelentkezett be filmes szakra, és közénk hívta, mert ő is új itt.
Tehát egy jó kis csapat gyűlt össze az ebéd végére. Már meg is beszéltük, hogy minden ebédidőben együtt fogunk lógni a mai helyünknél. Szerintem jó barátság fog kialakulni ötünkből, legalábbis remélem, mert nagyon jófejek a többiek. Mosoooly.

Kettő óra után érek haza. Mialatt a zárral bajlódom, próbálok felkészülni arra, hogy George esetleg 'rendet csinált'. De nagy megnyugvásomra a lakás ugyanolyan volt, ahogy itt hagytam. Szerencséd van George úrfi!